Van illetve történik az ember életében számos dolog, mely közvetlenül vagy közvetve olyan emócionális vihart kelt legbelül, amit már nem tud és később az elviselhetetlen fájdalom miatt valószínűleg nem is akar magában tartani. A felgyülemlett érzelmek, sok esetben a felhalmozott feszültség, az elfojtott vágyak mind okozatai lehetnek egy-egy napló, vagy manapság úgymond "trendinek" számító blog születésének. Ez utóbbi esetben a megkünnyebbülés egy fokozott formában jelenik meg, hiszen nem csak kiírjuk magunkból szánalmas sérelmeinket, de tudjuk azt is, hogy elcseszett mindennapjainkat valaki nyomon követi. Mondhatni a legjobb kívülálló (?)....
Mindig is volt naplóm és ez a tény folyamatason emlékeztetett is arra, hogy sajnos nekem sem tökéletes az életem. Dehát kinek az? És persze köztudott, hogy aki boldog és lelki világa rendezett, az nem ül le az íróasztalhoz, hogy papírra vesse mindennapjait. like:
Ma is jól vagyok, köszönöm.
Igen, pedig ez az amit mondunk, általában. Én is. Ez az amit kimondok barátoknak, családnak, munkatársaknak. Már lassan ÉN is elhiszem.
Amikor a váróteremben ültem és néztem (nem is, inkább bámultam) a velem szemben ülő nőt amint az szinte kétségbeesetten lapozgatta az ún. van-még-remény szórólapokat még nem éreztem semmit. Akkor. Majd miután már csak én voltam hátra és ott ültem teljesen egyedül abban a pillanatban elfogott a remegés és még valami. Valami amitől kiszáradt a torkom és nem kaptam levegőt. Pánikroham. Halálfélelem. Fal fehér lehettem, mert a doktornő köszönés helyett inkább ezzel nyitott:
"Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Kér egy pohár vizet?"
TÖK EGYEDÜL.
Majd vizsgálat és ultrahang.
"Újabb ciszta. Mit tegyünk?"
Semmit. Fél évente kontroll. Haza akarok menni.
Kiléptem az ajtón és csak 3 dolog járt felváltva a fejemben:
1. Megint megúsztam. -> Boldog vagyok? IGEN.
2. Mi lett volna ha? Egyedül végig bírtam volna csinálni? -> Boldog vagyok? NEM.
3. Ő. -> Boldog vagyok? NEM...reménytelen.
Mindig is volt naplóm és ez a tény folyamatason emlékeztetett is arra, hogy sajnos nekem sem tökéletes az életem. Dehát kinek az? És persze köztudott, hogy aki boldog és lelki világa rendezett, az nem ül le az íróasztalhoz, hogy papírra vesse mindennapjait. like:
Ma is jól vagyok, köszönöm.
Igen, pedig ez az amit mondunk, általában. Én is. Ez az amit kimondok barátoknak, családnak, munkatársaknak. Már lassan ÉN is elhiszem.
Amikor a váróteremben ültem és néztem (nem is, inkább bámultam) a velem szemben ülő nőt amint az szinte kétségbeesetten lapozgatta az ún. van-még-remény szórólapokat még nem éreztem semmit. Akkor. Majd miután már csak én voltam hátra és ott ültem teljesen egyedül abban a pillanatban elfogott a remegés és még valami. Valami amitől kiszáradt a torkom és nem kaptam levegőt. Pánikroham. Halálfélelem. Fal fehér lehettem, mert a doktornő köszönés helyett inkább ezzel nyitott:
"Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Kér egy pohár vizet?"
TÖK EGYEDÜL.
Majd vizsgálat és ultrahang.
"Újabb ciszta. Mit tegyünk?"
Semmit. Fél évente kontroll. Haza akarok menni.
Kiléptem az ajtón és csak 3 dolog járt felváltva a fejemben:
1. Megint megúsztam. -> Boldog vagyok? IGEN.
2. Mi lett volna ha? Egyedül végig bírtam volna csinálni? -> Boldog vagyok? NEM.
3. Ő. -> Boldog vagyok? NEM...reménytelen.
