Holnap meló. Szeretem a munkámat, bírom a főnököm pedig néha tényleg nem egyszerű. Rengeteg melóm van...pfff...és nagyon kéne csinálni, csak az a baj, hogy úgy elég nehéz ha máson jár az eszed...nagyon nagyon máson...
Beszéltem az előbb az exemmel. Mondta, hogy szeret. Én meg mondtam, hogy ha így van, engedjen el.
Hát igen, nem könnyű. Akkor sem volt az. Csak ültünk egymás mellett és keserűen nevettünk. Valamin. Akkor mondtam neki, hogy mondja ki. Nem mondta. Csak nézett rám, mint aki nem tudja miről beszélek...pedig tudta...annyira tudta. Lesütötte a szemét, nagyokat nyelt és újra rágyújtott. Idegesen forgatta a telefonját a kezében és hol mosolygott rám, hol pedig a száját harapdálta. Ebben a pillanatban már én is tudtam azt, hogy ennyi volt. Azt mondta, hogy nem haragszik. Hogy ő nem kényszeríthet arra, hogy szeressem. Sírtam. És sírtam. Nagyon jó ember. Tényleg az. A tűzbe mennék érte. Tudja nagyon jól.
Kérdezte, hogy van-e valakim. Mondtam, hogy nincs.
Kérdezte, hogy szerelmes vagyok-e. Mondtam, hogy nem. (hogy hazudtam-e, azt magam sem tudom eldönteni. Vajon lehet-e tényleg szeretni egy olyan embert akit nem ismersz? Vajon ez az a "szerelem első látásra"? Létezik? Lehetséges?)
Kérdezte, hogy vajon másra vágyok-e. Tudtam, hogy a "más" alatt nem egy konkrét helyzetet vagy különböző lehetőségeket, hanem egy személyt értett.
Hazudtam? Nem válaszoltam a kérdésre, mert ennyit mondtam:
"Csak egyedül akarok lenni."
Igen hazudtam.
Válaszok:
Hogy tudja-e, hogy ki az A MÁSIK aki után valójában vágyok?
Igen. Tudja ki Ő. Egyszer találkoztak. Ismeri, mint a másik cég alkalmazottját és ennyi. Senki nem tudja. Senki. Csak Ti. Ti pedig nem tudjátok, hogy Én ki vagyok. És ez jó így.
Hogy miért Ő?
Ugyan már, ha mindenki megválogathatná és írányíthatná, hogy ki iránt érezzen vonzalmat, az élet végtelen egyszerű lenne.
Mert szép a mosolya. Mert kellemes az illata. Mert gyönyörű kék szemei vannak. Mert magas és pont a homlokomra tudna adni egy puszit. Mert ha átkarolna biztonságban érezném magam. Mert okos. Mert bele szeretnék turni a hajába.
Mert lénye kedves számomra.
Beszéltem az előbb az exemmel. Mondta, hogy szeret. Én meg mondtam, hogy ha így van, engedjen el.
Hát igen, nem könnyű. Akkor sem volt az. Csak ültünk egymás mellett és keserűen nevettünk. Valamin. Akkor mondtam neki, hogy mondja ki. Nem mondta. Csak nézett rám, mint aki nem tudja miről beszélek...pedig tudta...annyira tudta. Lesütötte a szemét, nagyokat nyelt és újra rágyújtott. Idegesen forgatta a telefonját a kezében és hol mosolygott rám, hol pedig a száját harapdálta. Ebben a pillanatban már én is tudtam azt, hogy ennyi volt. Azt mondta, hogy nem haragszik. Hogy ő nem kényszeríthet arra, hogy szeressem. Sírtam. És sírtam. Nagyon jó ember. Tényleg az. A tűzbe mennék érte. Tudja nagyon jól.
Kérdezte, hogy van-e valakim. Mondtam, hogy nincs.
Kérdezte, hogy szerelmes vagyok-e. Mondtam, hogy nem. (hogy hazudtam-e, azt magam sem tudom eldönteni. Vajon lehet-e tényleg szeretni egy olyan embert akit nem ismersz? Vajon ez az a "szerelem első látásra"? Létezik? Lehetséges?)
Kérdezte, hogy vajon másra vágyok-e. Tudtam, hogy a "más" alatt nem egy konkrét helyzetet vagy különböző lehetőségeket, hanem egy személyt értett.
Hazudtam? Nem válaszoltam a kérdésre, mert ennyit mondtam:
"Csak egyedül akarok lenni."
Igen hazudtam.
Válaszok:
Hogy tudja-e, hogy ki az A MÁSIK aki után valójában vágyok?
Igen. Tudja ki Ő. Egyszer találkoztak. Ismeri, mint a másik cég alkalmazottját és ennyi. Senki nem tudja. Senki. Csak Ti. Ti pedig nem tudjátok, hogy Én ki vagyok. És ez jó így.
Hogy miért Ő?
Ugyan már, ha mindenki megválogathatná és írányíthatná, hogy ki iránt érezzen vonzalmat, az élet végtelen egyszerű lenne.
Mert szép a mosolya. Mert kellemes az illata. Mert gyönyörű kék szemei vannak. Mert magas és pont a homlokomra tudna adni egy puszit. Mert ha átkarolna biztonságban érezném magam. Mert okos. Mert bele szeretnék turni a hajába.
Mert lénye kedves számomra.
